52.RÉSZ (VÉGE)

Hazudtam Taeminnek. Tudom, hogy nem volt szép dolog, de nem tehettem mást. Ő a régi Kibumot szerette volna, azt, aki emlékszik a közös időkre. Tisztában voltam vele, hogy ha ez nem történik meg, akkor elutasítóan fog velem viselkedni, ami nemcsak neki, de a többieknek sem lett volna túl jó. Rám nem nagyon lett volna hatással, mert nem igazán érzékeltem volna a dolgot. De talán pont ezért hazudtam azt, hogy sok mindenre emlékszem, hogy mindenki megnyugodjon vele kapcsolatban.

Igazából minden információt Jonghyun és Taemin gondolataiból szedtem össze. Nem is tudom, hogy az fájt-e jobban, hogy a testvérem szemébe kellett hazudnom, aki mindennél jobban megbízik bennem, vagy az, hogy láttam azt a sok szörnyűséget, ami a halálom előtt történt velem. Mondhatni egyáltalán nem volt boldog életem, mégis mindig mosolyogtam, amire képtelen lettem az ébredésem után. Akkor túl naiv és önfeláldozó voltam, de annak az időszaknak vége. Már nem mondhattam azt, hogy az életem árán is megvédeném a démonokat. Nem azért, mert nem tettem volna, hanem mert olyannyira erős lettem, hogy esélytelen lett megölni.

A börtönben apámnál furán éreztem magam. Haragudnom kellett volna rá, talán még meg is ölhettem volna, de ezek meg sem fordultak a fejemben. Izgatott voltam, tudom, hogy az voltam, de Taeminéknek úgy tűnhetett, mintha nem érdekelt volna a dolog. Nem tudtam kimutatni a valódi érzéseimet, bármennyire is akartam.

Taemin megmondta, hogy egy teljesen érzelemmentes személynek tűnök, de ez csak kívülről van így. Vannak érzéseim. Ugyanúgy tudok örülni a dolognak, tudok szeretni is. De idő kell még, valamennyi biztos. És hogy miért kértem apám szabadlábra bocsájtását? Nem azért, mert megbolondultam, hanem mert adni akartam neki egy újabb esélyt. Esélyt arra, hogy jóvátegye a hibáit, és a maradék idejében visszaszerezze a családját. Nem bocsájtottam meg neki, de gyűlölni sem akartam.

- Kibum, Tao keres - hallottam Dreg szárnya alól Jonghyun hangját. A pasimét. Amikor először megláttam, már akkor tudtam, hogy ő számomra egy fontos személy. De nem ismertem fel őt sem. Nekem ő is egy vadidegen démon volt, mint a többiek. Ennek ellenére megbeszéltem vele mindent. Nem akartam, hogy azt gondolja, nincs már köztünk a kapocs, de azt sem, hogy abban a hitben legyen, minden a régi kettőnk között. Láttam a fejében, amit tett velem régebben. A seb még mindig a vállamon volt, de nem érdekelt. A halálom előtt megbocsájtottam neki, összejöttem vele, és összekötöttük az életünket. Nem akartam, hogy megtudja, tudom, mit tett velem, mert akkor csak bűntudata lenne. Ő is kapott egy új esélyt, hogy velem lehessen.

- Mit akar? - másztam ki a sárkányom szárnya alól, és hátratűrve a hajam meredtem rá. Meglepődtem, hogy már sötétedni kezdett.

- Nem tudom, csak mondta, hogy gyere - vont vállat mosolyogva. Helyes volt. Főleg a kiskutya szemei tetszettek nagyon, és a szépen kidolgozott teste, amit semmi sem takart.

- Remek - nyújtóztam ki. – Amúgy miért is hagytad ki ezt az évet az iskolából? - kérdeztem, mikor melléértem, és a kastély felé indultunk.

- Tudod, az elején képtelen voltam feldolgozni a halálod. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy tényleg meghaltál. Aztán Jonathannal összehaverkodtunk, kicsit jobban, mint szerettük volna - tördelte az ujjait közben. Nem mondtam neki, de tudtam róla, hogy kavartak. Viszont nem róhattam fel, mert mind azt hitték, meghaltam. - Aztán már nem mentem vissza, gondoltam, majd szeptemberben. Szóval ne aggódj, nem hagytam ott a sulit, csak kellett egy kis idő. De most, hogy itt vagy, már nincs szükségem semmire - mosolygott rám megint.

- Akkor jó, örülök, hogy így gondolkozol.

- Kibum, lehet egy kérdésem? - állt meg hirtelen.

- Mondjad.

- Gondolom, tudsz róla, hogy Jonathannal is együtt voltál, hogy szerettétek egymást - kezdett bele.

- Igen, láttam a képeket. De miért kérdezed?

- Tudod, én csak pár évezredig élek, te viszont nagy valószínűséggel örökké, hiszen a Sátán lettél. Van esély rá, hogy utána újra összejössz vele? - Zavarban volt, de nem úgy vettem észre, mintha félelemből kérdezte volna ezt. Inkább reménykedett benne, hogy igent fogok válaszolni.

- Nem tudom, Jonghyun. Rengeteg idő van még addig, az is lehet, hogy meg sem éljük. Erre nem tudok válaszolni, majd az idő múlásával alakul. Meg nem is ismerem most őt, nem tudom, mi lesz - próbáltam ésszerű választ adni neki. Hazudni viszont nem hazudtam, mivel Jonathannal egy szót sem beszéltem még. Hiába volt mindig a sárkányokkal, ő szerintem direkt nem akart közeledni felém. Jonghyun emlékeiben láttam, hogy Jonathan lemondott rólam addig, ameddig ő él.

- Értem, akkor mit szólnál ma egy közös programhoz? - lelkesedett be, közben újra elindultunk.

- Szerintem nincs akadálya - futottam át fejben a fontos dolgokat, de egyik sem volt annyira jelentős, hogy elutasítsam a meghívását.

- Akkor egy óra múlva találkozzunk a kapunál - adta meg az információkat, majd kikerülve Taót elsietett. Nagyon boldog volt, szinte madarat lehetett volna fogatni vele.

- Minden rendben? - lépett elém Tao.

- Persze, minden a legnagyobb rendben - bólogattam nagyokat.

- Apádat elengedték. A riporterek úgy tudják, hogy egy kis magányra volt szüksége, ezért elutazott. Most a lakásán van, ahova a cuccai lettek szállítva. Azért mi megfigyelés alatt tartjuk, nehogy valaki, aki az ellensége lett, kárt tegyen benne - hadarta el az egészet, én pedig pislogva figyeltem, hogy mindent megértsek.

- Köszönöm, ez kedves tőletek.

- Ne köszönd. Nekem kéne hálásnak lennem, amiért megmentetted az életem. Neked köszönhetően végre együtt lehetek Krisszel - kezdett el hálálkodni, amire nem igazán tudtam reagálni.

- Ennek örülök - nyögtem ki ennyit.

- Amúgy jó lenne, ha végre használatba vennéd a szobád. Most már tudhatod, hogy itt senki sem az ellenséged. Dregnek és neked is sokkal kényelmesebb lenne, amikor itt lent vagy. Fent pedig egy egész villád van.

- Igen, terveztem, hogy ma már bent töltöm az éjszakát - vallottam be neki. Bár sokkal jobban szerettem a sárkányom közelében aludni, be kellett látnom, hogy elég gyerekesnek tűnhet. És rá kellett jönnöm, hogy tényleg nem akarnak megölni, habár látszik, hogy tartanak tőlem.

- Ennek örülök. Éjfél körül megyünk vadászni, te is jössz?

- Szerintem én külön megyek, nem szeretném, hogy esetleg valami baj legyen belőle. - Elvileg régen sem szerettem, ha étkezés közben a közelemben voltak, nem tudhattam, hogy ez mennyiben változott. Egyedül Jonathant engedtem magamhoz, de féltem, hogy talán vele is végeznék most.

- Ahogy szeretnéd. Megyek, megbeszélem Chanyeolékkal is a mai estét. Jó szórakozást Jonghyunnal - kacsintott egyet, és ő is otthagyott.

Tíz perccel a megbeszélt időpont előtt léptem ki a szobámból. Nem kerítettem nagy ügyet az egész készülődésnek, csak lezuhanyoztam, és felhúztam egy egyszerű kék farmert és pólót. Mondhatni ez volt az első randim, mivel Jonghyunnal előtte nem volt. Fogalmam sem volt, milyen is az.

- Mész valahova? - lépett be Kris. Tudtam, hogy jön, mert éreztem, ezért nem is lepődtem meg rajta.

- Jonghyunnal lesz...randim - nyögtem ki nagy nehezen. Annyira fura volt, hogy egy olyan pasival megyek el, aki már régen a pasim.

- Így? - mutatott végig rajtam. - Valld be, meg sem próbáltál normálisan kinézni - csóválta meg a fejét. - Ezeket vedd le! - parancsolt rám, mielőtt egy szót is szólhattam volna. - Tudod, te a fenti világban egy elég közismert személy vagy, próbálj is meg úgy kinézni, főleg, ha ennyi menő cuccod van - nyitotta ki a nagy szekrényt, és derékig elmerült a felakasztott ruhák között.

- Tudod, hogy nem igazán foglalkozom ilyenekkel - morogtam halkan, egy szál alsógatyában ülve az ágy szélén.

- Akkor majd fogsz. Ezeket vedd fel - nyomott a kezembe egy sötétkék rövidujjas inget egy fehér farmerrel és cipővel.

- Rendben - adtam meg magam, és újra felöltöztem.

- Még kezdünk valamit a hajaddal - kapta el a karom, és meg sem várva, míg belebújok a cipőmbe, már a fürdőben voltunk, ahol egy kiló hajlakk került a fejemre, aminek segítségével sikerült belőni a frizurám is.

- Kész vagyok? - kérdeztem lassan az ajtó felé hátrálva, ha esetleg menekülnöm kellene.

- Ezt még tedd majd fel. Most pedig siess, mert késésben vagy - lökött meg finoman, kezembe nyomva a napszemüveget.

- Ha nem szórakoztál volna, már kész lettem volna - mordultam rá, de ő csak röhögve tolt kifelé. Valahogy úgy vettem észre, hogy azok, akikkel régen jóban voltam, egyáltalán nem tartottak tőlem. Simán beszóltak, lökdöstek és viccelődtek velem, nem foglalkozva azzal, hogy egy csettintéssel az életüket vehetem.

- Hmmm...csak tíz percet késtél, az még megbocsájtható - fogadott vigyorogva Jonghyun a kapunál. Rajta egy fekete ing volt, aminek a felső két gombja nem volt begombolva, és egy fekete koptatott farmer. Nagyon jól állt neki ez is.

- Kris elkapott, bocsánat. Hova megyünk? - álltam mellé, mivel gondoltam, vele kell teleportálnom.

- Meglepetés - nyúlt a kezem felé, hogy megfogja azt, de félúton megállt. Bizonytalanul nézett rám, mire helyette cselekedtem, és én fogtam meg az övét.

- Elvileg a pasim vagy, mi tart vissza? - tettem fel a költői kérdést, amire nem is válaszolt, csak a száját harapdálta. - Jonghyun, ne szórakozz már! Viselkedj úgy, ahogy régen, ne foglalkozz vele, hogy mit reagálok. Ha nem tetszik, úgyis kitekerem a nyakad - sóhajtottam. Rajtam szerencsére nem látszott, hogy mennyire zavarban vagyok, és áldottam is az eget, hogy nem tudok érzelmeket kimutatni.

- Te aztán tudod, hogyan kell biztatni az embert - nyelt egy nagyot, majd teleportáltunk is.

Jisub... vagyis az én villámnál kötöttünk ki.  Jonghyun emlékeiből felismertem a helyet

- Minek ide kellett hoznom, mi van, ha emlékezni fog arra, amit tettem? - hallottam meg hirtelen Jonghyun gondolatait, pedig nem is csináltam semmit. Nagyon ideges volt, hogy mit reagálnék arra, ha megtudnám.

- Az a múlt, nem kell foglalkozni vele. Ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Arra koncentrálj, hogy most mi van. Itt vagyok veled, kéz a kézben, egy új esélyt adva neked. Használd ki, ahelyett, hogy azon rágódsz egyfolytában, hogy mi lesz, ha - fordultam felé, miközben ezt mondtam neki. Jonghyun nagyra nyílt szemekkel fürkészett.

- Emlékszel? 

- Egy-két fontos dologra igen. De nem érdekel, érted? Nem akartam elmondani, mert nem akarom, hogy bűntudatod legyen. Ha nem tudsz továbblépni azon, és azon, hogy a karjaidban haltam meg, akkor nincs közös jövőnk - próbáltam egy kicsit beijeszteni, hátha belátja, hogy mennyire nem érdekel az, ami volt.

- Továbblépek, ígérem - húzta ki magát határozottan, majd a következő pillanatban magához rántott egy csókra.

Lefagytam. Annyira hirtelen történt, hogy reagálni sem tudtam, csak álltam, és vártam, hogy befejezze. Nem volt rossz, egyáltalán nem, csak meglepett, nagyon.  - Izé... bocsánat, én csak... - kezdett el mentegetőzni, de most én voltam az, aki betapasztottam a száját.

Persze ő is meglepődött, de neki sikerült felvennie a fonalat, és pillanatok alatt vette át a domináns szerepet, utat törve a nyelvével, hogy forró táncba hívja az enyémet. Eszembe sem jutott volna, hogy a közeljövőben megcsókoljam magamtól, de ezt váltotta ki belőlem a csókja. Szinte felforrósodott tőle a testem.

- Kibum, befelé - vált el tőlem gyorsan, és kis híján belökött a bejárati ajtón. Egy pillanatig nem értettem, miért tette, de amikor a kezemre néztem, megértettem. Akaratlanul is felvettem a démoni alakom.

- Ez - mutattam magamra - a te hibád –, majd Jonghyunra.

- Mindjárt gondoltam - bólogatott egyetértően, majd újra megfogta a kezem, és elindultunk.

- Hova is megyünk? Előre szólok, csóknál több nincs - szegeztem le, hogy tisztában legyen vele.

- Nem vagyok bunkó, hogy az első randinkon ágyba vigyelek - forgatta meg a szemeit, és szorított egy kicsit a kezemen.  – Amúgy boldog vagy? Vagy unod az egészet? Ahhh... tudod, mennyire zavaró, hogy fogalmam sincs, milyen hangulatban vagy? Nem tudom, hogy mit váltott ki belőled a csók, vagy hogy egyáltalán milyen kedved van - csattant fel hirtelen hangosan. Nem ő volt az első, aki ez közölte velem, mégsem tudtam tenni ellene.

- Jonghyun, akkor használd a kapcsot. Szerinted miért van? Össze vagyunk kötve, szellemileg és lelkileg is. Rémlik? Minden, amit a másik iránt érzünk és gondolunk, azt ő is - emlékeztettem. Én tudtam, hogy akkor boldog volt és szeretett engem. Számára még mindig én vagyok a legfontosabb, ezért nem is érdekelt, hogy mi volt régen.

- Tudom, de szerettem látni a mosolyod, a könnyeid, vagy azt, amikor elvörösödtél zavarodban.

- Kell egy kis idő, nekem ez most olyan, mintha újratanulnék mindent. Na de menjünk már - próbáltam lezárni ezt a beszélgetést, mert nem igazán volt értelme. 

- Várok, rád bármeddig - mondta, és elindultunk végre befelé. Még mindig nem tudtam, hogy mit keresünk a villában, és ez kezdett dühíteni. Valamiért nem szerettem, ha titkolóznak előttem.

Végül a kis bártermünk előtt kötöttünk ki. Jonghyun kinyitotta az ajtót, de bent vaksötét volt, így egy pillanatig semmit sem láttam.

- Meglepetés - kapcsolódtak fel hirtelen a lámpák, felfedve ezzel a bent várakozó tömeget. Ott volt mindenki, gondolom, akikkel régebben jóban voltam. A sárkányok, Kris, Tao, Jisub, Minhee, az angyalok is, akikkel régebben szoros baráti viszonyt ápoltunk, és még az apám is. És hogy mit reagáltam? Meghatódtam, komolyan. Kedves volt tőlük, hogy így összedolgoztak, és megleptek. Igazán jó barátok voltak.

- Te most komolyan sírsz? - fordult felém Jonghyun. Sírtam? Egyik kezemmel az arcomhoz nyúltam, és tényleg nedves volt. Észre sem vettem.

- Úgy néz ki - töröltem meg gyorsan az arcom. Nem azért, mert szégyelltem, csak nem illettek oda.

- Gondoltuk, most, hogy végre nyugtunk van, megünnepeljük a visszatérted. Amolyan köszönetként. Nélküled nem sikerült volna az angyalokkal a szerződéskötés, és most sem éltük volna túl a harcot, ha te nem jössz. És habár te lettél a leghatalmasabb alvilági lény, nekünk mindig is az a Kibum maradsz, aki voltál. Egy fontos személy az életünkben, egy barát, vagy egy fontos családtag, ha így jobban tetszik. Mi mind nagyon hálásak vagyunk neked, hercegünk - fejezte be a beszédét Kris, majd hajoltak meg mind egyszerre, még mellettem Jonghyun is.

Nem voltam képes megszólalni. A torkomban csak egy hatalmas gombóc keletkezett, ami meggátolt benne. Nem emlékeztem arra, hogy mit tettem, de ők igen, és hálásak voltak érte.

- Kedves tőletek... - kezdtem bele, miután megköszörültem a torkom. - Sok mindenről nem tudok, de biztos vagyok benne, hogy nélkületek nem sikerült volna. Ti adhattatok erőt ahhoz, hogy megtegyem azokat a dolgokat. Köszönöm, hogy a történtek után sem távolodtatok el tőlem, és hogy nyíltan a szemembe mertétek mondani, amit gondoltok - utaltam ott Jonghyunra és Taeminre. - Megígérem, hogy ezután is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy fenntartsuk a békét az angyalokkal, és megvédjelek titeket a veszélyektől. Ezért vagyok én, hogy jobb életünk legyen - köszöntem meg nekik én is mindent, amit nekik köszönhettem. Igazi barátok voltak.

- Akkor kezdődjék a szórakozás! - visította el magát Chanyeol, mire elindult a zene, Jonathan pedig a kezembe nyomott egy pohár bort.

- Jól érzed magad? - állt meg mellettem, és figyelte velem a többieket.

- Persze - biccentettem.

- Hogy álltok Jonghyunnal?

- Igazából sehogy. Nekem még idő kell - vallottam be neki, bár a csókról nem szóltam semmit. Valahogy nem akartam Jonnynak erről beszélni.

- Értem, szórakozz jól - simította meg a karom, és eltűnt a tömegben. Kicsit zavaros volt a beszélgetésünk, de valamilyen szinten megértettem őt, hiszen ő is szeretett, talán jobban is, mint Jjong, bár nála nem tudtam érzékelni semmit, mivel vámpír volt.

- Gyerünk már, Kibum. Neked kell összeadnod őket, nem hiszem el, hogy késni fogsz! - kiabált a telefonba Jonghyun. Egy év telt el a harc óta, és eljött Taemin esküvőjének a napja. A bátyám hozzámegy Minhóhoz, és mivel én vagyok a herceg, ezért a démoni hagyományokat követve nekem kellett összeadnom őket. Szegény Minhót, mikor megtudtam, kis híján megfenyegettem, hogy ha egy hajszála is meggörbül Taeminnek, akkor kínhalált fog halni. De szerencsére megnyugtattak, hogy nála jobb pasit nem is találhatott volna a bátyám, mert ő mindig mellette van, és nagyon szereti.

- Sietek, de ezt a göncöt felvenni egy rémálom - morogtam, miközben a kék palástot próbáltam magamra erőszakolni. Kész idiótának éreztem magam abban a hacukában, de elvileg hercegként ilyenekben kellene járnom. Na, ez felejtős.

- De szerencsétlen vagy - jelent meg hirtelen mögöttem, a frászt hozva rám.

- Köszönöm - forgattam meg a szemeim.

- Már mindenki ott van, még a pár is, te meg sehol. Nekem égett a fejem miattad. Na, induljunk! - parancsolt rám, miután segített, és már teleportáltunk.

Tényleg csak rám várt mindenki. Taeminék is a helyükön voltak már.

- Ez a szokásod valahogy nem maradt el - sóhajtotta Kris, miközben mellém lépett, és az asztalom mögé kísért, leváltva Jonghyunt, aki Minho mellett maradt, mert a tanúja volt. Taeminé pedig Chanyeol lett. Régen talán fura lett volna az angyalokat és démonokat egy helyen látni, de ez már teljesen megszokott lett mindenki számára. Még apánk is ott volt. Meglepő, de a bátyám hívta meg személyesen. Bár elvileg nem bocsájtott meg neki, ő is próbált adni neki egy esélyt, még ha nehezebben is ment neki.

Taemin villája nagyon szépen fel lett díszítve az alkalomra. Mindenhol hófehér rózsák voltak. A sátor lábain, az asztalokon és a földön is. A székek díszhuzata viszont fekete volt. Nem azért, mert gyászolni akartak, hanem mert ez a két szín jelképezte a két fajt. A fehér az angyalt, a fekete pedig a démont. Látszott, hogy Taemin nem felejtette el, hova is tartozott előtte.

A vendégsereg elég nagy volt, persze csak démonokból és angyalokból állt. Mivel a melegházasság Koreában még nem elfogadott, ráadásul egy elég híres személyről volt szó, ezért az egész ünnepséget hatalmas titokban szerveztük le. De még így is vagy kétszázan voltunk. Még a kis Lucca is ott volt, akiért a halálom előtt rajongtam. Már nem hat évesnek nézett ki, inkább tizenötnek. Rengeteget változott.

A vendégek mind fekete öltönyt viseltek a vőlegénnyel együtt, Taemin pedig talpig hófehér öltönyben volt. Elképesztően jól néztek ki egymás mellett. Ahogy ott álltam előttük, és mondtam a Kris segítségével megírt szöveget, teljesen elérzékenyültem. Démonok között ritka volt az esküvő, mivel nálunk a kapocs sokkal fontosabb és érzelmesebb. Csak akkor történik ilyen, ha a fenti világban akarnak házasságban élni, és most, mivel köztük soha sem alakulhat ki ez a bizonyos kapocs, hiszen Taemin valahol mindig is angyal marad, ez pedig gátolja őket.

- Minho, akkor most húzd fel a gyűrűt Taemin ujjára - mondtam a monoton szöveget, Minho pedig elvette a tartóról az egyik aranygyűrűt, majd a szerelméhez fordult.

- Szeretlek téged, mert megértesz engem, szeretlek, mert kedves vagy, szeretlek, mert örülsz, ha örömöm van, szeretlek, mert kiegészítesz. Imádlak a nagy szíved miatt, amibe befogadsz engem és családomat. Most pedig kérlek, add a kezedet, hogy felhúzzam az örökké tartó hűség jelképét az ujjadra, miközben elmondom a házasság megpecsételéséhez a fogadalmamat. Szeretni foglak, bátorítani és becsülni, kitartok melletted jóban-rosszban, és lemondva mindenki másról hajlandó vagyok sírig tartó, örök hűséget esküdni neked. - Ezután felhúzta az ujjára. Gyönyörű beszéd volt, szinte mindenki meghatódott tőle, főleg, hogy sokan nem gondolták, hogy ennyire érzelmes is tud lenni. Pedig elvileg mióta a bátyám is az alvilágba került, teljesen megváltozott. Jó irányba, természetesen.

- Taemin, most téged kérlek meg, hogy húzd fel a gyűrűt Minho ujjára, és mondd el a fogadalmad - intéztem a szavakat felé, aki ugyanúgy fogta a gyűrűt, és a párjához fordult.

- Fogadom, hogy őrülten szeretlek. Akármilyen leszel is, most és mindörökké. Sosem felejtem el, hogy ez egy életre szóló szerelem. A lelkem legmélyén tudni fogom, hogy jöhet bármi, ami elválaszt minket, mi mindig visszatalálunk egymáshoz, hiszen a legnagyobb akadályt már hátrahagytuk. Köszönöm, hogy a legnehezebb időkben is kitartottál mellettem, és segítettél mindent átvészelni a szerelmeddel. Fogadom, hogy én is mindig kitartok melletted, és szeretni foglak, amíg csak élek - mondta el a fogadalmát, és Minho ujjára került a gyűrű.

- Hercegi jogomnál fogva kijelentem, hogy mostantól férj é...házastársak vagytok - javítottam ki gyorsan magam. - Most már megcsókolhatjátok egymást - zártam le a szertartást. Az ifjú pár között elcsattant az a bizonyos csók, mire mindenki tapsolni kezdett, néhányan még fütyültek is. - Sok boldogságot - léptem melléjük, majd mindkettőt szorosan megöleltem. Bevallom, Minhót egy kicsit erősebben, csak hogy érezze, mennyire kell tartania tőlem, ha a bátyámnak baja esne. Utána magukra hagytam őket, engedve a násznépet is gratulálni.

- Szia, Kibum - lépett mellém Lucca.

- Mi a helyzet? - próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, de az még mindig nehezen ment.

- Semmi sok. Szép volt a szertartás. Neked mikor lesz esküvőd? - kérdezte vigyorogva.

- Velem soha - jelent meg mellettem Jonghyun, és válaszolt helyettem.

- Értem. Majd beszélünk Kibum – vigyorgott, és otthagyott minket. Lucca nem szerette Jonghyunt, ő inkább Jonathannal szeretett volna látni. Féltett Jjongtól.

- Szeretlek szerelmem - fogta meg a kezem Jonghyun.

- Én is szeretlek - adtam egy hosszú csókot neki.

- Akkor menjünk, élvezzük ki azt a bizonyos közös időt, amit ígértél - kacsintott egyet.

- De hát most kezdődik a lagzi - mutattam a sok ember felé.

- Szerintem neked sincs hozzá túl nagy kedved - mondta ki, amit gondoltam. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Nem igazán voltam oda a nagy felhajtásért, de azért kicsit sajnáltam Taeminéket, hogy nem akartam maradni.

- Na, akkor pucoljunk - szorítottam meg a kezét, és hátat fordítva a bulinak, a kapu felé sétáltunk.

- Hova mentek? - állta az utunk Kris keresztbe font karral.

- Angolosan távozunk - adtam neki rövid választ, amin csak röhögni tudott.

- Ahh...veletek mindig csak a gond van. Herceg vagy, erre lelépsz a saját testvéred esküvőjéről. Meddig? - adta meg magát sóhajtva, mikor ráeszmélt, hogy nem igazán tud mit tenni.

- Egy kis idő. Talán pár hónap, de lehet, hogy egy év – válaszoltam.

- Megértelek. Ez az év húzós volt számodra is. Hercegként elég sok dolgod volt mostanában. Megérdemled, hogy kipihend magad. Jó szórakozást. Majd mi figyelünk mindenre - veregette meg a vállam, és utunkra engedett.

- Ha bármi van, csak szólj – intettem neki vissza.

Egy kis idő az alvilágtól és Koreától távol, kettesben azzal, akit szeretek… Boldog voltam. Talán életemben először mertem kijelenteni ezt, de így volt. Megtanultam, hogy minden rosszban van valami jó, csak meg kell találni. Sajnos általában ezt nem vesszük észre, mert a rosszat sokkal előbb meglátjuk, mint a jót. Én tanultam ebből, és már csak a jóra próbálok koncentrálni. A családra, barátokra és a pasira, aki ellopta a szívem. És ha visszatérek, akkor is csak arra fogok koncentrálni, hogy a körülöttem élőknek is ugyanilyen nyugodt életet teremthessek, ameddig csak megtehetem.

THE END

51.RÉSZ (Taemin POV)

Nem tudtam elfogadni a herceget testvéremnek. Lehet, hogy ugyanúgy nézett ki, de akkor sem ő volt az. Nem emlékezett ránk, és a velünk töltött időre sem, tehát nem ő volt. Hiába magyarázták a többiek, hogy márpedig nem így van, mert a herceg eddig is Kibumban volt, csak elnyomta magában, én nem akartam ezt elhinni.

Igaz, hogy csak pár hónapot lehettünk együtt, de én semmit nem vettem észre rajta, ami a herceg jelenlétére utalt volna. Még így sem, hogy Jonathan és Jonghyun is ezt állította. A herceg, vagy most már inkább az alvilág ura, maga a sátán, számomra egy vadidegen lett. Egy olyan, akiről semmit sem tudtam, és talán nem is akartam. Amikor felébredt, és elhívta Jonghyunt beszélni, majd közölte, hogy velem is akar, minden jómodoromat össze kellett szednem, hogy ne vágjam rá egyből, mennyire nincs kedvem az egészhez. Nem hogy beszélni nem akartam vele, de még a közelében lenni sem, sőt, még annak is örültem volna, ha látóközelbe sem kerül.

Ennek érdekében amint lehetett, leléptem a kastélyból, és inkább a fenti világba menekültem, a régi villánkba, ami apám eltűnésének köszönhetően az enyém lett. Ott sem éreztem jobban magam, mert mindig arra az időre emlékeztetett, amikor még apával kettesben éltünk ott boldogságban, majd már hármasban Kibummal, plusz a személyzet ugyebár. Azok az idők sokkal jobbak voltak, de apám már akkor elrontotta az egészet, amikor az öcsémet Jisubra bízta, mert kiderült, hogy démon.

Nem értettem, miért tette akkor azt, mert Kris-t is elfogadta. Ha ott nem küldi őt el, akkor talán még mindig normális családban élhettünk volna. De nem, ami megtörtént, megtörtént. Kibum az alvilágba került, ahol herceg lett, majd a saját apánk végzett vele. A saját apánk, aki elvileg azért tette ezt, hogy mindenkinek jót csináljon. És mi lett ebből a jóból? Egyszerre két ellenséges banda fogott össze ellenünk, és kis híján végzett velünk. Nehéz beismerni, de Kibum és a kentaurok nélkül tényleg eltiporták volna a fajtánkat.

- Taemin! - kiáltotta Chanyeol hátulról, de mire megfordultam, már a nyakamban volt. Ahhoz képest, hogy angyal, egyáltalán nem zavarta, hogy egy démont ölelgetett. Mondjuk engem sem zavart akkoriban, hiszen egy sárkánydémon volt a pasim.

- Csak egyszer próbálnál meg normálisan üdvözölni - fejtettem le magamról a langaléta karjait.

- A harc óta nem láttalak, csak örülök, hogy életben látlak - vigyorgott a végén a képembe. – Amúgy mi a helyzet nálatok? - kérdezte kíváncsian.

- Nem tudsz semmiről? - lepődtem meg. Chanyeol apám helyét vette át, tehát az angyalok vezére lett, a fiatalsága ellenére. Csodálkoztam, hogy az alvilági hírek nem jutottak még a fülébe.

- Nem igazán. Annyit tudunk, hogy nyertetek, de a többit senki sem akarja elmondani, mintha félnének.

- Kibum visszatért, Chanyeol - motyogtam halkan, de az ő szemei úgy kikerekedtek, hogy féltem, kiesnek a helyéről.

- Kibum? Életben van? Hogyan? - váltott át suttogásba hirtelen.

- Az anyánknak köszönhetően, de ez hosszú. A lényeg, hogy visszatért, de elvesztette az emberi részét, nem emlékszik senkire és semmire. Viszont erősebb, mint bárki más. Maga a sátán lett, elhiszed ezt? És mégis olyan, mintha nem az lenne. Próbál kedves lenni és törődő, de ő akkor sem ugyanaz - próbáltam jellemezni Kibumot a saját szemszögemből.

- Tudod, sokan nem tudják, de Key-nek mindig is volt egy... sötét oldala. Kiskorában nagyon agresszív volt, amolyan uralkodó típus. Ezt Minhee kinevelte belőle, legalábbis sikerült úgy nevelnie, hogy ez ne látszódjon rajta. Akkor csak az hittük, hogy ez ilyen gyerekkori butaság, amit kinőtt. De miután herceg lett, már tudtuk, hogy a démoni része volt akkoriban az erősebb, amit elnyomott magában - magyarázta a tarkóját vakarászva.

Ő is ugyanazt mondta, mint Jonathanék. Nekem pedig hinnem kellett volna nekik, és elfogadnom, hogy Kibum ugyanúgy Kibum, az öcsém, mégsem ment. Amikor odaköltözött hozzánk, akkor is mondhatni egy idegen volt, mert alig beszéltünk egymással, de most teljesen másnak tűnt. Megismertem, megszerettem, elvesztettem, és visszakaptam egy teljesen másik személyiségű testvért.

- Nem bízik bennünk. Próbálja nem mutatni, de látszik rajta.

- Minden herceget megöltek, aki erős lett, és neki ez a démoni emlékeiben megvannak. Ha te, ahányszor behunyod a szemed, azt látnád, hogy milyen kínszenvedések között ölték meg a saját fajtársaid az elődjeid, akkor tudnál bízni bennük? - tett fel egy egyszerű kérdést, amire hirtelen nem tudtam válaszolni.

- De mi a barátai vagyunk, nem bántanánk - tértem ki a válasz elől.

- Az előzőeket is a barátai ölték meg. Az utolsót például a legjobb barátja, Jisub. Ha Kibum vadállat lenne, akkor a saját érdekében megölt volna titeket, hogy véletlenül se tudjatok ártani neki. Tett ilyet?

- Nem - morogtam az orrom alatt.

- Mert igyekszik bízni bennetek, főleg benned, mivel a testvére vagy, ráadásul a kéksárkány, az egyik legfőbb bizalmasa. Próbálj meg beszélni vele, és ismerd meg őt, adj neki egy esélyt - veregette meg a vállam, majd magamra hagyott.

Utáltam Chanyeolt, amiért mindig ilyen logikusan és okosan tudott beszélni mindenről, mert tudtam, hogy igaza van. De mondani mindent sokkal könnyebb, mint megtenni. Hiába döntöttem el fejben, hogy beszélek majd vele, inkább ide menekültem, hogy véletlenül se kelljen. Egy beszari alak lettem, pedig csak a tesómról volt szó.

Testvér...Kibummal igazán soha sem volt igazán ilyen kapcsolat köztünk, inkább csak nagyon jó barátok voltunk. Talán ha a szüleink nem mentek volna szét, akkor ez is máshogy alakul köztünk, mert együtt nőttünk volna fel. De anyám okosan döntött, amikor a születésünk után elment.

Mindez Kibum miatt volt. Apám nem tudta, hogy anyánk sárkánydémon, mert nagyon jól tudta leplezni. Ha nem ikrei lettek volna, akkor nem lett volna gond, mert biztos angyalt szül, de nem így lett. Mi ketten lettünk, az idősebb, vagyis én angyal lettem, míg a második démon. Ez így van rendjén. Apámnak mint az angyalok vezére a saját érdekében is, de meg kellett volna ölnie anyát és Kibumot, mert démonok voltak. Ezt anya is jól tudta, ezért elhagyott minket, elválasztott a testvéremtől, aki most az alvilág legrettegettebb ura lett.

- Taemin, már mindenhol kerestünk - lépett be a szobámba Donghae és Minho.

- Minek? Nem vesztem el - válaszoltam a párnámba nyomott fejjel. Miért nem képesek békén hagyni?

- Mert szó nélkül leléptél. Nem szoktál ilyet csinálni. Kibum miatt van, ugye? - süppedt be mellettem az ágy, mikor Minho letelepedett mellém.

- Nem, csak pihenni szerettem volna - füllentettem gyorsan.

- Akkor jó, mert ő is itt van a hallban - mondta komolyan.

- Itt? Hogyan hozhattátok őt ide? Itt minden róla szól, normálisak vagytok? - ültem fel hirtelen, mire a pasim a vállamnál fogva tartott, nehogy kirohanjak.

- Tudjuk, és akkor mi van? Nem emlékszik semmire, nem tudja, hogy ő ott halt meg, ahol jelenleg téged vár - próbált megnyugtatni.

Ott halt meg, előttünk. Sokáig képtelen voltam betenni a lábam ebbe a házba, mert mindig az a kép ugrott be, ahogy Jonghyun karjai közt haldoklott. De mikor apám átiratta rám a házat, muszáj volt eljönnöm. Addigra az angyalok lecserélték az összes bútort a hallban, teljesen megváltoztatták, hogy véletlenül se legyen nyoma az ott történteknek. Ennek ellenére én nem szerettem ott lenni. A házban az összes képet, amin apám volt, és a dolgait is átszállítattam az egyik lakásba, hogy semmi se emlékeztessen rá. Kibum él, de az életben nem lennék képes megbocsájtani neki, amit tett.

- Akkor sem kellett volna idehoznotok - sóhajtottam, és felkeltem az ágyról.

- Nem hoztuk, jött ő magától utánad. Tudod, érzékeli a jelenléted - emlékeztetett. Hát persze, akkor is megtalált, amikor felébredt egy év után.

- Lemegyek hozzá - adtam meg magam. Nem tudtam, mit akart velem beszélni, de túl kellett esnem rajta, ahogy Chany is mondta. Adnom kellett neki egy esélyt.

- Kibum?! - cövekeltem le az ajtóban, amikor megláttam őt a volt szobája ajtaja előtt. Ahhoz a szobához senki sem nyúlhatott, miután az alvilágba került, ez volt apám parancsa. Én is csak ritkán mentem be. De ő ott állt, és némán bámulta a nagy faajtót.

- Mit csinál? - suttogta mögöttem Minho.

- Érzi az energiáját, gondolom. Engedd be - motyogta Donghae.

- Oda?

- Nem, a spájzba... na, indulj már! - lökött meg.

- Kibum... mi járatban? - tettem fel egy átlagost kérdést, mintha semmi furcsa nem lett volna abban, hogy magától megtalálta a szobáját.

- Gondoltam, utánad jövök, ha már te leléptél - válaszolta, még mindig az ajtót bámulva.

- Izé... szóval... - kezdtem el dadogni, mert erre nem igazán tudtam mit mondani, hiszen igaza volt.

- Bemehetek? - fordult egy pillanatra felém, majd vissza.

- Menj, ha szeretnél - vontam vállat, mintha egyáltalán nem érdekelt volna.

Kibum egy apró biccentés után benyitott a szobába, amiben a halála óta a sötétség uralkodott. Apám még arra sem volt hajlandó, hogy felhúzza a redőnyt, csak az ablakoz nyitotta ki bukóra, hogy valamennyire szellőzni tudjon a helyiség. Természetesen a herceg ezen gyorsan változtatott, és nem tudom, hogyan, de a vaksötétben is egyenesen az erkélyajtóhoz ment, majd felhúzta a redőnyt, ezzel több, mint egy év után újra világosságot teremtve.

A szoba ugyanaz volt. A hatalmas franciaágy rajta a félbehajtott takaróval, a félig nyitott fürdőszobaajtó, a polcokon sorakozó tárgyakkal együtt.

- Szép szoba - nézett körbe, majd megállt a szekrénynél, ahol a képek voltak. - Hm...ez a nő az alvilágban van most - mutatott rá az egyik fotón Minhee-re.

- Ő az anyánk, Kibum - mondtam el neki az igazat. Nem lett volna értelme titkolni előle. Ha nem akart volna tudni semmit a múltjától, akkor nem jött volna ide.

-  Az anyánk - mondta ő is, majd megnézte a többi képet is. Valamelyiken Chanyeolékkal volt, valamelyiken a sárkánydémonokkal, és természetesen talált rengeteg Jonghyunost is. Ezekre nem mondott semmit, csak hosszasan nézegette őket, végül a mi közös képünk maradt a kezében. Akkor még mindketten szőke hajjal virítottunk rajta, most pedig mindkettőnknek a természetes hajszíne volt.

- Hiányzik? - fordult felém, kezembe nyomva a képet.

- Micsoda? - néztem rá bután, mert nem értettem, mire gondol.

- Az a Kibum, aki akkor voltam.

- Nem ismertelek túlzottan, ezt bevallom. De akkor sokkal vidámabb voltál, és nem foglalkoztál semmivel. Most meg olyan, mintha egy vadidegen lennél. Lehet, hogy bunkón fog hangzani, de nem igazán tudlak hova tenni. Elvileg ugyanúgy a testvérem vagy, én mégsem tudlak annak tartani. Nem emlékszel semmire, mintha semmi meg sem történt volna, pedig rajtad kívül mind tudjuk, hogy mi volt - hadartam el neki az egészet, mielőtt megbántam volna. Ő csak csendben hallgatta, egyáltalán nem reagálva rá. Rettentően idegesített, hogy nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy mire gondolt, mit érzett valójában. Csak egy érzelemmentes srác állt előttem.

- Hazudtam, Taemin - mondta határozottan, egyenesen a szemembe.

- Miről? - fontam keresztbe a karjaim, és vártam, hogy válaszoljon. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy mégis miben tudott hazudni, mikor alig pár napja volt csak ébren.

- Nem mondom, hogy mindenre, de nagyon sok mindenre emlékszem. Arra, hogy régebben az angyalok voltak a barátaim, Jonghyun halálára, majd anyáéra. Emlékszem, amikor apával a kórházba jöttetek értem, és ideköltöztem. Kris-re is emlékszem, Taóra, Jonghyunra is, és arra, amit tett velem, majd a kapcsolatunkra. Még arra is emlékszem, hogy a démonok és angyalok miatt hagytam, hogy apánk a saját kezével végezzen velem. A vizsgára is emlékszem, Dregre is, és Jonathanra is, hogy vele voltam először. Nem részletesen, de nagyvonalakban emlékszem rájuk - sorolta el mindezt úgy, mintha nem is lett volna nagydolog. Pedig az volt. Mindannyiunkat átvert, és rajta egy cseppnyi bűntudat sem látszódott, vagy csak ezt sem tudta kimutatni. Ha egyáltalán az igaz, hogy nem képes emberi érzelmeket kimutatni.

- Miért hazudtad ezt? Mi értelme volt ennek? - kérdeztem nyugodt hangon, pedig legszívesebben üvöltöttem volna, de ilyet nem tehettem.

- Szerinted mi lett volna, ha úgy állítok oda, hogy ezeket mind tudjátok? Egyből jöttetek volna az aggodalmaskodásotokkal, a sok értelmetlen kérdésetekkel, és valld be, még a szemembe se tudnátok nézni. Ti mind magatokat hibáztatjátok a halálom miatt. Te, a sárkányok, Kris-ről, Jonghyunról és Jonathanról nem is beszélve. Így legalább mind úgy kezeltetek, mintha egy régi ismerős lennék, akinek nincsenek közös emlékei veletek. Jonghyun nem lenne képes a közelembe jönni azután, hogy a karjaiban haltam meg, és nem tehetett semmit. Ahogy te is hibásnak érzed magad, mert a saját apánk végzett velem - mondta el mindezt végig a szemembe nézve. Még csak nem is pislogott.

És igaza volt, be kellett vallanom, hogy mindenben igaza volt. Féltünk volna, hogy mit vág a fejünkhöz, amiért nem védtük meg aznap. Talán tényleg ez volt a legjobb, eljátszani, hogy nincsenek emlékei, és újra felépíteni velünk a barátságot.

- Ha haragszol ránk, akkor jogosan teszed. Tényleg mi voltunk azok, akik nem vigyáztunk rád eléggé, akik nem hitték el, hogy apánk a gyilkos. Főleg Jonghyun. Neki mondtad el este, és ő nem tudott elmenni veled, pedig akkor nem történt volna meg mindez. Én sajnálom - kezdtem el a padlót fürkészni zavaromban. Sikerült beégetnem magam előtte. Jól tettem, hogy meghallgattam őt, ahelyett, hogy távol tartottam magam tőle.

- Nem haragszom, nincs miért. Viszont nem szeretném, ha a többiek tudnának erről. Jobb, ha azt hiszik, hogy nem tudok semmiről. Amúgy mi lett apánkkal? - terelte el a végén erről témát, bár nem annyira.

- Börtönben van. Mi a halálát akartuk, de te megkértél minket rá, hogy hagyjuk életben. Chanyeol megfosztotta az erejétől, és bezárták. Most ő lett a vezér. De ahogy szeretted volna, szent a béke köztünk. Néha vannak még kisebb lázadások, verekedések, de úgy átlagban sokkal jobb - foglaltam össze nagyvonalakban.

- Látni akarom apámat - mondta, és már ment is az ajtó felé, amit kinyitva beesett rajta Minho és Donghae.

- Ha egy szó kiderül erről, lábtörlőként végzitek - mondott csak ennyit, és kikerülve őket ment tovább.

- Nagyon ijesztő - nyelt Minho, miközben felálltak, és siettek utána. - Most komolyan Soomanhoz kell vinnem? - néztem segítségkérően rájuk.

- Merj ellentmondani neki - suttogta mellettem Minho.

- Innen egy teleportálással oda lehet jutni, mivel démoni börtön, elrejtve az emberek elől- magyarázta Kibumnak Donghae, én pedig csak homlokon csaptam magam. Nem akartam, hogy odamenjen. Nem azért, mert veszélyesnek tartottam, hiszen ő a sátán volt, csak egyszerűen nem akartam.

- Akkor menjünk - jelentette ki Kibum, és már ott is teremtünk. A vicces az volt, hogy mi nem teleportáltunk, mégis oda kerültünk. Minho és Donghae arcán is láttam, hogy meglepődtek egy pillanatra.

- Így gyorsabb volt - adott választ Key a fel sem tett kérdésünkre, miközben meg sem kottyant neki, hogy másik hárommal utazott.

Még észbe sem kaptunk, de ő már a recepcióssal beszélgetett, aki annyira riadtan ült a helyén, hogy féltem, szívrohamot kap.

- Jó napot! Selin vagyok, a börtön igazgatója. Miben segíthetek?  

- Soomant szeretném látni - tért a témára, mellőzve a formalitásokat. Régebben udvariasan köszönt volna, még talán hízelgett is volna a nő előtt, aki egy kivágott ruhában fityegtette magát előtte.

- Soomant nem igen lehet látogatni - húzta halvány mosolyra a száját. Szerintem neki nem igazán volt tiszta, hogy kivel is beszélt. Az emberi világban élő démonok nem igazán tudták, hogy mi történt az alvilágban, ahogy az angyalok sem.

- Selin kedves, ő akkor látogatja meg Soomant, és bárki mást itt, amikor kedve van - lépett mellé Donghae -, ő ugyanis a fia, Kim Kibum, a herceg - tette hozzá a végén, ezzel teljesen lesokkolva az igazgatónőt.

- Izé... elnézést, nem tudtam... - kezdett el mély meghajlások közt bocsánatot kérni.

- Semmi baj, mehetnénk? - kérdezte unottan. Legalábbis úgy nézett ki, de szerintem legbelül nagyon izgatott volt. Nem tudtam, miért akarja látni apánkat, de akár meg is ölhette volna, senki sem mert volna szólni.

Rettentően sokat kellett mennünk. Sooman cellája a föld alatti második szinten volt. Azt hinné az ember, hogy egy dohos, sötét hely, de tévednek. A plafonon végig ledes lámpák adják a fényt, és a szellőzőrendszernek hála, a levegő is tiszta. Ez a hely kész luxusnak számít a normális börtönökhöz képest.

- Itt várjatok, mindjárt hozzuk - engedett be minket az egyik társalgóba a lány. Ez sem olyan volt, mint a megszokott asztal és szék párosítás. Kanapé és fotel volt, fehérre meszelt fal, és egy kicsit díszesebb csillár.

- Mi majd kint megvárunk szerintem - szólalt meg Donghae, és már indult is az ajtó felé.

- Nem szükséges. Maradjatok csak - fordult felé Kibum, aki eddig a falnak támaszkodva állt.

- Rendben - ült vissza mellénk. Legszívesebben én is elmentem volna onnan, mert nem akartam látni apánkat. Gyűlöltem azért, amit tett. Neki tényleg képtelen lennék megbocsájtani.

- Taemin? - hallottam meg apám hangját, miután nyílt az ajtó. - Miért jöttél? - kérdezte, teljesen meglepetten.

- Nem én jöttem, csak kísértem - biccentettem Kibumra. Apám amint odanézett, lesápadt, és hátrálni kezdett az ajtó felé. Úgy nézett ki, mint aki szellemet lát.

- Élsz? Az hogy lehet? - vette szaggatottan a levegőt közben. Remegett, nem kicsit.

- Hm...annak a nőnek köszönhetem, akit megöltél, legalábbis azt hitted. Igen, anyánk is él - válaszolt is egyből, mintha tudta volna, mit kérdezne.

- Én… nem is tudom, mit mondjak - csuklott össze hirtelen Sooman, arcát a tenyerébe temetve. Szánalmasan nézett ki ott, akkor.

- Mondjuk egy bocsánatkérés megtenné kezdetnek - forgatta a szemeit Kibum.

- Mi van? - csattantam fel hirtelen. - Megölte anyát, majd téged is, és neked ennyi elég?! - kiabáltam rá, de figyelemre sem méltatott. Egy idióta, ha azok után, amit tett vele, ennyivel lerendezné a dolgot.

- Sajnálom. De te is tudod, hogy nem akartam rosszat. Nekem volt a legrosszabb, hogy ezt kellett tennem. Gyűlölöm magam azért, amit tettem veletek, főleg veled. Annyira boldog voltam, hogy visszakaptalak akkor, és most is, hogy életben vagy - emelte fel egy pillanatra a fejét. Hánynom kellett tőle. Biztosra vettem, hogy csak azért mondott ilyeneket, mert féltette az életét.

- Engedjétek szabadon - fordult Selinhez Kibum.

- Neked tényleg elment az összes józan eszed? Komolyan elgondolkodom rajta, hogy vannak-e meg agysejtjeid. Meg kell bűnhődnie azért, amit tett - ráztam meg, de olyan rideg tekintettel meredt rám, hogy szinte elszívta az összes életerőmet.

- Ez nem büntetés. Ebben a börtönben kész luxusban él. Sokkal rosszabb lesz neki, hogy közönséges emberként kell leélnie a maradék éveit, tudva, hogy ketyeg az órája. Ráadásul ő egy elég híres személy, nem tűnhet el sokáig - magyarázta meg a döntését. Lényegében igaza volt, de még így sem tudtam teljesen elfogadni.

- És ha megint megölet? - fontam össze a karjaim, de erre a kérdésemre még Minhóék is felröhögtek.

- Életem, ő a sátán, már nincs olyan lény, aki végezhetne vele. Még ha az összes erős lény össze is fogna, Kibum lenne az, aki túlélné - fogta meg a vállam Minho, és visszahúzott maga mellé.

- Viszont a villába nem mehetsz, az egyik lakásodban fogsz élni. Kapsz egy utolsó esélyt, apa, hogy a családoddal legyél, és visszanyerd a bizalmunkat. Ha elrontod, a te hibád lesz. Ne feledd, ketyeg az a bizonyos óra - mondta még, majd kisétált a teremből. Sooman csak megdöbbenve ült ugyanott. Szerintem felfogni sem volt képes, amit hallott.

- Felejtsd el, hogy valaha is megbocsájtok neked - vágtam még oda neki, mielőtt Kibum után mentem. Lehet, hogy a testvérem egyszer képes lesz megbocsájtani neki, de én biztos nem.

- Donghae, úgy hallottam, hogy az elmúlt évben ti, sárkányok kihagytátok az iskolát. Igaz ez? - tudakolta Kibum a villánkba érve.

- Magántanulóként folytattuk, Jonghyunon kívül. Ő egyáltalán nem járt be - válaszolt Hae.

- Rendben, akkor szeptembertől visszamegy mindenki. Szeretném, ha normálisan elvégezné mindenki a sulit, mert gondolom, szükségetek lesz rá az életben.

- Ahogy szeretnéd. De honnan tudsz róla?

- Én mindenről tudok, ha akarok. Az iskola pedig fontos.

- Te is visszajössz? - erre a kérdésére már mindketten odakaptuk a fejünket Minhóval. Nagyon reméltem, hogy visszajön velünk az iskolába, és megpróbál ő is normális életet élni.

- Nem hiszem. Alapból én is kihagytam az utolsó évet, nem biztos, hogy képes lennék újra beülni az iskolapadba. És hercegként kicsit sok dolgom lenne, a kettő együtt...

- Azért vagyunk mi hárman vezérek, hogy elvégezzük helyetted a munkát, szóval ez nem kifogás. Neked is ki kell járnod - vágott a szavába Donghae, és most ő vágott ijesztő fejet.

- Ezt majd még meglátjuk, nem ígérek semmit.

- Rendben, ahogy szeretnéd - adta fel a küzdelmet.

- Akkor én most hazamegyek, szeretnék még elintézni pár ügyet - zárta is le a témát Kibum, mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna.

- Én is jövök. Még beszélnem kell Taóékkal is - csatlakozott hozzá Hae, majd elteleportáltak.

- Minden rendben? - karolta át a vállam Minho, és magához húzott egy csókra, ami abban a pillanatban rettentően jólesett. Szükségem volt rá, hogy lenyugodjak egy kicsit, mert Kibum döntései elég szépen felkavartak.

- Persze, de most azt hiszem, muszáj lefeküdnöm egy kicsit - adtam egy puszit neki, és el akartam engedni a kezét, hogy a szobámba menjek, de ő visszarántott, és a karjaiba kapott.

- Akkor csatlakozom - puszilt homlokon, és felvitt az emeletre. Minho mindig erőt tudott adni nekem, miután Kibum meghalt. Sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk, mint előtte volt.

- Te vagy a legjobb dolog az életemben - bújtam hozzá szorosan, fejemet a mellkasára helyezve. Ő a legkényelmesebb párna a világon.

- Nekem is te - kezdte el cirógatni a nyakam. - Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb időpont ez, de lehet egy kérdésem? - hagyta abba a tevékenységét, és éreztem, hogy vett egy mély levegőt. Előre féltem, hogy mit akarhat.

- Persze... gondolom - markoltam bele a pólójába. Csak reménykedni tudtam, hogy nem valami rosszat akar.

- Hozzám jössz?